Ébredés (nagy kedvencem)

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni sem mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos húsát
s egész testében az egymásba ringó
felhők mindenütt egyforma ölét.

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem szememet…

Ő ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... – sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.


Szabó Lőrinc

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Csokonai Vitéz Mihály

Szőnyi Bartalos Mária
EGYSZERŰ VALLOMÁS

Beérem azzal, ha rád sem nézek...
Beérem azzal, ha csak éppen érzem,
hogy mellettem vagy,
hogy itt vagy,
hogy vagy
nekem.
Beérem azzal a végtelen csönddel...
Beérem azzal a védtelen közönnyel –
csak mellettem légy,
csak itt légy,
csak légy –
nekem.

Beérem azzal a feszültséggel...
Beérem azzal a szokatlan érzéssel,
hogy fontos vagy,
mert itt vagy,
és vagy
nekem.

Legyen elég, ha rád sem nézek!
Érezned kell, mert én is érzem,
hogy melletted vagyok,
hogy itt vagyok,
hogy vagyok
neked…

Legyen elég a végtelen csönd!
Érezned kell az erőltetett közönyt,
mert melletted vagyok,
mert itt vagyok,
mert vagyok
neked.

Múltból jöttél s lettél jelenem


Múltból jöttél s lettél jelenem,
fájdalom, szenvedély, érzelem,
hold s a csillagok ragyogó fénye,
hajnali bíbor simogató érzése.

Lettél lelkem hullámán fodor,
halkan rezdülő elhaló-sikoly,
ünnep, könny, menny és pokol,
minden ami gyengéd suttogó szó.

Lettél víz a tűz az izzó parázs,
a szerelmes éji szívdobbanás,
a tűző nap után hűsítő nyári zápor,
rejtő lomb, hol megpihen a vándor.

Lettél fény, árnyék és kacagás
könnyező égre tündöklő szivárvány,
tomboló vihar, kitörni készülő vulkán
lágy muzsikaszó szellő-hárfán.

Leszel jelenem és jövőm boldogsága,
szemed csillogása utam lámpása,
szenvedés, szerelem, vad nász,
ölelő érkezés s könnyes búcsúzás.

Miért is élek?
Szeretetet kell adnom, azt hiszem,
és megosztani másokkal a hitem.
Nem arra várni, hogy én mit kapok,
csak kitalálni, hogy mit adhatok.

Melegséget, személyre szólót.
Érdeklődést, és biztató szót.
Hogy miért megy ez oly nehezen nekem?
Mert magam körül forog az életem.

Szeretném én is, ha szeretnének,
velem, s nem rajtam nevetnének.
Pedig tudhatnám tapasztalatból,
a szeretet a szeretetre válaszol.

Nem szabad mindig a másikra várni!
Szívedet elsőként kell kitárni!
Ne félj a sebektől, miket kaphatsz!
Aranyló boldogság-kalászokat arathatsz.
Schrenk Éva

Hitvallás

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,
Ezért a keresztet vállaimra veszem,
Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,
Szeretném égetni reszketők lelkébe,
Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,
Ezzel porba zúzod minden ellenséged,
Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,
Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,
Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,
Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,
Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,
Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,
Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,
Mert az minden halál és kárhozat fölött
Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,
Annak vas a szíve minden vésszel szemben,
Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temető,
Virágdíszbe borul az eltiport mező,
Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a házatája,
Mézes a kenyere, boldogság tanyája,
Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,
Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,
Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,
Minden nemzetek közt az első, az áldott,
Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,
Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,
Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!

Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna 1921

Emlékezzünk meg ma azokról a szülőkről is, akiknek nem lehet saját gyermekük, ezért nevelő/örökbefogadó szülőként nevelnek gyermeket

Falu Tamás: Anyád

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt o reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé o feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad – mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Bakos Renáta:
Kedves Édesanyák!

Áldjon Isten titeket!
Azt kívánom, egész évben
Kísérjen a szeretet.
Mily jó volna, ha minden nap
Tartana az ünnep,
S nem felednénk, hogy Isten minket
Édesanyának teremtett.
Ne feledjük sosem, mily értékesek vagyunk,
Sokszor milyen jó, mikor vigasztalunk.
Ne várjatok hálát, Istentől kérjétek,
Látja az Úr a sok jót, amit tettetek.
Fáradságos munkátokat a jó Isten áldja meg,
S ki mindent lát és tud, majd megfizet érte nektek.
Legyetek nagyon boldogok, sose feledjétek,
A legszebb ajándék , mit kaptatok - a gyermek.

Zsuzsanna, nem hiszem el! Belépek, hogy beírjam a kedvenc versem, és rögtön szembe jön
(Tétova óda)

Tamás Örvendek hogy tetszik

Radnóti Miklós:Tétova Óda

Szia Erzsike. Ez tényleg szép

Május van...

Május van,nyílnak a virágok
gyönyörűnek látom a világot!

Gyönyörű a nappal, a hajnal s az éj is
a leggyönyörűbb az,hogy benne vagyok én is.

Fűszál ha rezzen, -mennyei zene -,
szívem kis harangja megkondul vele.

Virágoknak szirma nyílik-becsukódik
méhecskék rajának zümmögése hallik.

Hangyák indulnak hosszú-hosszú sorba
mennek előre a nagy vándorútra.

Tücsök rejtőzik egy levélernyő alatt,
Rázendít dalára ha leszáll a harmat.

Fü közt egy lepke ide-oda száll
virágok szirmán pihenőt talál.

Fecske szálldos fel az ég felé
még a szívem is megsajdul belé.

Fent a kék ég, lent a tenger sok virág.
Az enyém, enyém e gyönyörű világ!

Hálám,hogy vagyok fogadd érte,
legyen itt a Földön mindörökké béke.

Nincs időd!
Szoktál e néha meg-megállni
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd.
Szoktál e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni kinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt.
S ha est borul a késő mára,
Készülni kell a számadásra,
Mérlegre tenni egész élted,
Tettél-e jót, láttál-e szépet,
És nincs más vágyad, csupán ennyi:
Nem rohanni, csak ember lenni.
de már látod a temetőt....
sajnos már nincs több időd....

Nagy István Attila
Nem gondolsz

nem gondolsz arra
ami szívedhez még nem közelít
kitárod arcod a napsütésnek
lelkedet az örökké mozgó vágynak
még minden zöld és sárga
még minden piros és kék
még lángolnak a színek az álmok
végtelen hit hullámzik benned
de ha már arra is gondolsz
ami ököllel veri a mellkasod
térdre kényszerít az erdei úton
vagy esténként amikor
álmok után vadásznak az emberek
ha nem nyúl utánad a társad
hogy magához kulcsoljon
és bezárja a vágyadat örökre
akkor mindennek
vége

Válóczy Szilvia:

Akarom


Akarom a csendet, mi belőled árad,
Mikor mellettem ülsz, mert lábad fárad,
Ahogy közben engem figyelsz,
Féltett némaságban bátran ölelsz.

Akarom tavunk édes illatát,
Ahol tükröt játszanak a zöldellő fák,
És lágyan meghitt, várt pillanatban,
Megnyugszom én gyengéd karodban.

Akarom érzékeny, puha ajkad,
Mely időnként sóváran enyémre tapad,
És vágyakká bontja a legszebb érzést,
Mert már nem tesz fel újabb kérdést.

Akarom a szót, mit fülembe súgsz,
Ami által újra és újra eszembe jutsz,
Bársonyos kezeidnek érintését,
Minden gondolatod, lelked érzését.

Ajándék

Neked adom
soha
meg nem írt
versemből
a szavakat
és...
a könnyekkel hullatott
virágokat
az esteli ködöt
amit
utolsó
sugarával
becézett
a tegnapi nap

neked adom
az
álmatlan
éjjel
az égről
lelopott
csillagfényt

- neked -
tartogatom

emlékezetemben
a villámtól
reszkető
fák zokogását
és a kősírok
közé bújt
hófehér
lucerna
illatát

- sok mindent -
adok még neked
szavaidért:
- Te az enyém vagy!

Vanja Strle
Csak, hogy vagy

Te, aki boldoggá teszel azzal, hogy vagy,
menj le bárhová,
a szerelmem követni fog.

Ne félj tőle,
meg nem fojt,
semmit sem fog követelni,
semmire sem vár,
csak, hogy legyél,
csak, hogy legyél,
és ne bántsd a szívem,
engedd meg
hogy valóságában kivirágozzon,
és engedd meg,
hogy éljen a szerelmeiért

Dabi István fordítása

TOMPA MIHÁLY : SZERETLEK !
********* ************ **********************************
Szeretlek , mint a lelkemet , te vagy
Világom , életem !
S annyi édes jel , hogy viszont szeretsz ,
Nem hagyja kétlenem !

A légben múltunk szép viráginak
Kísér minden balzsama :
S az érzelem , minő felgyultakor ,
Oly hév , oly tiszta ma !

Mosolygasz ... ! tudom , mit tesz e mosoly :
Mily szép , gyöngéd szavak !
S szívem nem érti , mint fér össze , hogy
Szeretlek - s kínzalak !

Hogy egymástól , forró érzelmivel
Szívünk nem távolog :
Mégis borongunk , mégis nem vagyunk
Egészen boldogok !

Ne mondd , kedves ! - mi boldogok vagyunk !
Mert mi a szerelem ?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren .