Egyszemélyes párbaj 8/8

Nem ment a lakására, hanem lassan, ballagósan elindult a sötétedő utcákon ki a városból. A keskeny külvárosi utcák elfogytak, még hallotta a távoli rendőrautó szirénájának hangját.

Szántóföldek között, majd fás, bokros részeken sétált, gondolataiban újra lepergette az elmúlt egy évet. Szép volt és ezt meg is írta Katalinnak és a bajtársaknak. De meg az akció nem ért véget. Most Cédé és Zsidai párbaja következik.

Egy kisebb dombra vezetett fel a poros szekérút.

A dombtetőn körülnézett, a kisváros fényei a lábai előtt villogtak. Kiváló párbajhely.

Kihúzta magát, mindkét pisztoly csövét a szájába vette és meghúzta a ravaszt.

Az ügyet igyekeztek eltussolni. Nem volt nehéz, mert úgy felgyorsultak a politikai események, hogy senki nem törődött a félresikerült akcióval. Nem ez volt az első fiaskó a cég történetében, és nem is az utolsó. A kopaszokat ki sem hallgatták, a két cigányt gyorsan lesittelték pár évre, így még tanúja sem maradt az eseménynek. A parancsnok, amikor elolvasta Zsidai levelét (mert az egyiket neki címezte), hosszú percekig némán nézett maga elé. A levél eltűnt, a parancsnokot pár hónap múlva nyugdíjazták.

Az eseményeket követő egy hetes zűrzavar és helyszínelés után a csoport kitakarította a víkendházat, és újra összejöttek a bajtársak. A csoport vezetője felolvasta Cédé levelét, melyben mindent őszintén leírt. Megindokolta tettét, ismertette a cég szennyes praktikáját és tudatta mindenkivel, hogy erkölcsi megfontolásból tett mindent.

Levele végén kérte őket, hogy ne tekintsék se öngyilkosnak, se áldozatnak.

A levél felolvasása után a csoportvezető egy perces néma vigyázzállást vezényelt elesett bajtársuk tiszteletére.

Katalin nem volt ott ezen az összejövetelen.

"...azért tettem, mert szeretlek. Jobban mint az életemet, és ezt halálom bizonyítja. Őrizz meg emlékezetedben!" - írta Katalinnak küldött levele végén, amit az minden nap elolvasott. Hónapok múlva már hangosan kezdte felolvasni a levelet, miközben kezét a lassan növekvő pocakjára tette. Halljad, kisfiam, te is - suttogta - ilyen ember, igazi hős volt az apád.

/Győrkös István/

Egyszemélyes párbaj 8/7

- A Vén Hegedűsben van két provokátorral és engem várnak.

- Mi a terve a provókkal?

- Belekötnek majd a nácikba amikor kijönnek a konditeremből, és eljátsszák a súlyos sebesült szerepet. Hívd már a mentőt!

- És ti ketten kicsinálnátok őket, majd az egészet a kopaszok nyakába varrjátok. És nekem miért kellett a bányához mennem?

- Krausz ott lőtt volna le, és azt is a nácik számlájára írják. A bizonyítékok már el is készültek. Mi lesz már, őrülten kezd fájni!

Fokos a sebesült fölé hajolt és közvetlen közelről fejbelőtte.

A Vén Hegedűs egy külvárosi ütött-kopott kocsma volt. Fokos nem sietett annyira, hogy ajtóstól rohant volna a helyiségbe. Feltételezte, hogy Krausz szokása szerint egy távolabbi asztalnál ül, szemben a bejárattal és figyel.

Mivel semmi esélyt nem akart adni neki, megvárta, míg egy kisebb társaság érkezik és azok mögé kibiztosított fegyverrel besorolt. Jól számított, valóban az ajtóval szemben ült Krausz, csak a helyiség volt jóval kisebb, mint amilyenre gondolt. Egy másodperccel előbb vette észre Krauszt, mint az őt. Azonnal lőtt, többször egymás után. Miután Krausz kezéből kiesett a fegyver, odalépett a székről lassan lecsúszó sebesült mellé és szó nélkül őt is fejbe lőtte. A kocsmában halálos volt a csend. Senki nem mert megmozdulni, kimeredt szemekkel néztek a semmibe. A két cigány provokátor hamuszürke arccal várta a lövést.

- Az akció lefújva! - szólt hozzájuk, majd megemelt hangon a többiekhez:

- Aki kilép a kocsmából, annak vége!

Felvette Krausz pisztolyát és távozott. A döbbenet csendje kísérte.

Egyszemélyes párbaj 8/6

Csütörtök délelőtt Fokos lement bevásárolni, vett három levélpapírt borítékkal és egy cukrászdában megírta mindhárom levelet, melyeket hazafelé bedobott egy útbaeső postaládába. Este hétkor az akció megkezdődött. Mindenki külön indult a meghatározott célja felé. Sunyi a délelőtt folyamán megkapta azt a nagy sporttáskát, aminek tartalmát a víkendházban kellett elrejtenie, ezért Fokos úgy döntött, hogy őt fogja elkapni elsőként. Jól ismerte a környezetet, a szomszédok felől közelítette meg a házat.

Krauszt nem látta sehol, remélte, hogy az valahol máshol kever. Előnyben volt a sunyival szemben, mert az nem számított támadásra. Fokos megvárta, míg az megtalálja a megfelelő álkulcsot és belép az épületbe.

Fokos berúgta az ajtót és fegyverét előre tartva belépett a szobába.

Sunyi épp a táskát kezdte kipakolni. Fél térdre ereszkedve rakodott helyiség közepén és amikor első ijedtségéből feleszmélt és felfogta, hogy ki áll előtte, rekedt hangon kérdezte:

- Mit keresel itt, te állat? Nem tudod, hol a helyed?

Ekkor vette észre a rá irányuló fegyvert.

- Ne hülyülj, beszéljük meg a dolgot - szólt jóval csendesebben és Fokos összeszűkült szemébe nézett. Megértette, hogy nincs sok esélye.

A lövés ugrás közben érte. Nem volt halálos, Fokos nem is annak szánta. Kellett az információ, ezért lőtte gyomron.

- Miért? Miért? - kérdezte a sebesült.

- Hol van Krausz?

- Soha nem fogod megtudni.

- Hívjál mentőt!

- Nekem nem te kellesz, hanem Krausz. Ha nem mondod meg hol van, akkor mindkét szemedet és mindkét térdedet átlövöm.

Egyszemélyes párbaj 8/5

Tudta, hogy leírták. Amikor Krausz közölte vele, hogy a terv a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt megváltozott, és ők ketten nem veszik fel a kapcsolatot a csoporttal, megkérdezte:

- Akkor csomagoljak?

- Dehogy! Te leszel az utolsó, aki innen elmegy - jegyezte meg különös hangsúllyal Krausz, rnajd folytatta:

- A jövő hét közepe felé kell egy olyan nap, amikor biztos, hogy senki nem megy ki a víkendházba. Ezt az időpontot igen sürgősen közöld velem.

- Milyen sürgősen?

- Legkésőbb holnapután.

Erre a kérdésre akár azonnal tudott volna válaszolni, mert a csütörtök minden csoporttag számára foglalt volt.

Akkor voltak karate-edzésen és a konditeremben, ketten vagy hárman pedig valamilyen tanfolyamra jártak.

- Rendben. Holnapután közlöm a biztos időpontot - és gondolatban folytatta, tehát van egy hetem, ezalatt meg kell tudnom, miben sántikál ez a két hülye.

A csoport összejövetelére sokan jöttek ki. A jó idő, és egy csoporttag születésnapjára kihozott két rekesz sör, a szalonnasütés a tábortűznél estére kiváló hangulatot teremtett.

Katalin is nagyokat nevetett, de Fokos volt a legemelkedettebb hangulatban. Búcsúzott azoktól, akiket megszeretett, búcsúzott Katalintól, az egész életétől. Mindent eldöntött, tudta, mit kell tennie. Először csak azért vidámkodott, mert nem akarta, hogy bárki észrevegyen valamit, később egész lényét kitöltötte ez a felhőtlen vidámság. Katalin azt hitte, hogy a sör váltotta ezt ki.

- Máskor is ihatnál egy-két pohárral Bandi. Kimondottan használ neked - mondta Fokosnak.

- Ugyan, nem a sörtől van jó kedvem, hanem tőletek, Katikám!

Ezen az éjszakán mindketten kint maradtak a víkendházban. Csodálatos éjszaka volt, beteljesült az, amit már annyira vártak. Katalin volt a boldogabb, neki nem voltak sötét jövőképei.

Vasárnap délután Katalin a szüleivel elutazott egy hétre az apai nagyanyjához. Nehezen váltak el egymástól, az állomáson végre megismerte Fokos a szülőket is, akik igen rokonszenves, egyszerű emberek benyomását keltették benne. Nyugalom töltötte el, mert bizonyossá vált előtte: át fogjak segíteni Katit a nehéz időkön.

A vonat kifutott az állomásról és Fokos egyénisége egy csapásra átalakult. Arca megkeményedett, szeme összeszűkült, lopakodva vadászó hiúzra emlékeztetett. Terve egyszerű volt, de végrehajtható. Megakadályozza a céget terve kivitelezésében, megvédi azt a közösséget, akik legközelebb álltak hozzá és igazságot szolgáltat.

Krausszal közölte, hogy csütörtökön szabad a terület. Mikor az ő szerepére kitértek, megtudta, hogy egy városon kívüli homokbánya bejáratánál kell lennie a szolgálati fegyverével este kilenc órakor.

A sunyi aznap reggel megkapja az anyagot, melyet az utasítás szerint kell kezelnie és Krausz előkészíti a mellékszereplőket az akcióra. A hét első napjai nehezen teltek, Krausz esténként eltűnt, Fokossal nem közölte az okát, a sunyi kedden terepszemlét tartott a víkendház környékén.

Nem tudta követni egyiküket sem, mert hol az egyik volt úton, hol a másik. Mintha rá is vigyáztak volna. Nem akarta kiváltani gyanakvásukat, mert akkor az egész akciót háttérbiztosítással hajtanák végre, és ez nagyon megnehezítette volna a dolgot.

Egyszemélyes párbaj 8/4

Katalin hosszabb ideje tagja volt a közösségnek, de eddig meg nem udvarolt neki senki. Csinos volt, vékony, szőkésbarna és mindig vidám, pedig igen nehéz körülmények között éltek. Többen is közeledtek volna feléje, de a legényeket kedvesen leszerelte, akik viszont tiszteletben tartották döntését.

- Majd egyszer lesz valaki, akit komolyan veszek - mondta ilyenkor vigasztalásul.

És ez a valaki Fokos lett. A sok aljasságot megismert és néha maga is elkövető felderítőtiszt valóban tiszta szerelemmel közeledett a lányhoz, aki ezt hasonló érzelmekkel fogadta. Fokos tudta, minden porcikájában érezte, hogy nagy baj lesz. Egy év telt el azóta, hogy Fokos belépett a csoportba, és főnökei is észrevették a változást, ami a beosztottjukban végbement.

Az utolsó személyes jelentéstételkor keményen letolták és felhívták a figyelmét, hogy fogja vissza magát, és azonnal szakítson Katalinnal. Közölték vele azt is, hogy jelentései alapján elkészült az a terv, melynek eredményeként a csoportosulásokat "törvényes keretek között" fel tudják számolni is meg az első szabad választások előtt. Rövidesen két munkatárs csatlakozik hozzá, és hárman elégségesek lesznek a terv végrehajtására. Ezt a két munkatársat neki kell a csoporttal elfogadtatni, mint volt bajtársait. A tervet vele nem közölték, már nem bíztak benne.

A csoportban nem csak szellemi képzés folyt, hanem fizikai is. Rendszeresen túráztak, négyen karatéztak és szinte mindenki edzésre járt a kisváros egyetlen konditermébe. A kocsmázással évekkel ezelőtt felhagytak, melyhez a csoportvezető ivászatellenességén kívül az a szerencsés körülmény is hozzájárult, hogy Jocó megörökölte a találkahellyé kinevezett víkendházat. Ezt közösen tartottak fenn és rendbe, nyáron tábortűz mellett, télen egy maguk építette kandalló előtt folytak a késő éjszakába nyúló szombat esti beszélgetések.

Fokos és Katalin kapcsolatát mindenki elfogadta, nem ugratták őket, mikor a többiektől elvonulva beszélgettek. A kirándulásokon is mindig pár méterrel a csoport előtt vagy után ballagtak. Fokos egyre szótlanabbá vált, Katalin viszont egyre beszédesebbé és talán ezért nem tűnt fel neki kedvese szótlansága, melyet az nagyobb udvariassággal és gyengédebb közeledéssel igyekezett pótolni.

Pedig Fokos gondolatai gyorsvonati sebességgel száguldoztak és minden erejével azt próbálta kikövetkeztetni, hogy miből is állhat az a terv, melynek a csoport (és azon keresztül egész mozgalom) felszámolása a célja. Ismerte a céget, tudta, hogy eszközökben nem válogatósak.

- Május elején egyik este vendégei érkeztek.

Két 25 év körüli fiatal férfi. Mindkettő kopasz volt, így az első pillantásra fel sem ismerte egyikben munkatársát, Krausz hadnagyot.

- Na mi van? Nem láttál még fehér embert? - jópofáskodott Krausz köszönés helyett.

- Nyomulás befelé - szólalt meg a másik is - ne tátsuk itt a szánkat.

Fokos meg volt döbbenve. Tudta, hogy jönnek, de hogy pont ezt a szemétládát küldik le, azt fel sem tételezte.

Soha nem bírták elviselni egymást, a jövevény aljassága és alattomossága a legrosszabb előérzeteket ébresztette benne. A másikat nem ismerte, de hogy egy sunyi alak, azt azonnal megállapította.

- Ezek ott fenn valami igen piszkos dolgot fundáltak ki - gondolta, de ennek ellenére igyekezett jó képet vágni a dologhoz.

Istenem!

Mennyivel különbek nálunk azok, akiket meg kellene semmisítenünk - futottak tovább gondolatai, miközben araszoltak fel a lépcsőkön a második emeletre. Az egész rendszer olyan, mint ezek ketten - folytatta a gondolatsort -, de most ráfáznak. Kicsinálom őket, mégpedig úgy, hogy a barátaimnak semmi bajuk sem lesz.

Az alacsonyabb rendfokozatú Krausz olyan természetességgel vette át az irányítást, hogy Fokosnak nem is kellet kérdéseket feltennie.

Egyszemélyes párbaj 8/3

Meglepődve vette észre azt a változást, ami az elmúlt három hónapban gondolkodásmódjában bekövetkezett. A jelentéseit rendszeresen megírta, személyesen is beszámolt Tóvárinak a tapasztalatairól, de idegenné vált számára az egész cég. Különösen az döbbentette meg, hogy mennyire vágyik a bajtársak társaságára. Kajakot kirúgták a raktárból, mert leköpte a raktárfőnököt (aki nem volt beavatva az operatív munkába) egy vita során, amit az ő balfogása váltott ki.

Az eset úgy történt, hogy amikor a főnök ordítozni kezdett vele, mert rossz helyre rakta le az anyagot a gépkocsiról, Kajak odajött és felajánlotta, hogy segít átrakni az egészet a helyére.

- Majd ez a barom átrakja munkaidő után! - üvöltötte a főnök.

- Te vagy a barom, te szemét takonykirály! - jegyezte meg tárgyilagosan Kajak a raktárfőnök fölé tornyosodva.

- Ki van rúgva! Ki van rúgva! - hörögte vérig sértve a raktár kiskirálya.

- Igen? Akkor ez meg a tied - és akkurátusan képen köpte a gutaütéses állapotba került szerencsétlent.

Fokos nem tudott ennek az élménynek a hatása alól napokig szabadulni. Melyik munkatársam tette volna meg ezt értem a cégnél? - fogalmazta meg azt a kérdést, melyre eleve tudta a választ.

A másik tény meg jobban megviselte. A bajtársi beszélgetéseken nyoma sem volt a gyűlölködésnek (legfeljebb némi lekezelő gúnyolódásnak a cigányok és a zsidók kárára), viszont annál többször kellett igazat adnia azoknak a bajtársaknak, akik a hibákat elemezték, és az új társadalom képét vázoltak fel. Meglepte az a vallásosság, amit tapasztalt és életében először (felderítői okokból) szentmisén részt vett. Megrázó élmény volt számára.

Megismerte a hungarizmus szellemiségét is, nem elemezte, de annyira nyilvánvaló igazságokat tartalmazott, hogy elfogadta. Sokat olvasott, mert nem akart butának látszani beszélgetések során. A csoporton belül a Cédé nevet kapta, Ervinnek, vagy Rommelnek soha nem nevezték. Egy ideig Romnak szólítottak, de mivel a számítógépek ekkor kezdtek terjedni, valaki CD Romnak szólította. Ebből a Cédé maradt meg.

A szervezet létszáma rohamosan nőtt. Maga is részt vállalt a szervezőmunkában, érezte bajtársai megbecsülését és a szeretetét, ami körülvette. Néha már maga is ellenségként gondolt főnökeire, munkatársaira. Az igazi baj azonban akkor kezdődött, amikor megismerkedett Katalinnal.

A csoporthoz több lány is tartozott. Részben a bajtársak testvérei voltak, de többen úgy csatlakoztak, mint bárki más. Fokos az elmúlt fél évben egyetlen esetben sem hallott valamiféle kétértelmű megjegyzést, vagy trágárságot a csoportban. Ez eleinte fel sem tűnt, akkor lett erre figyelmes, mikor Kajak egyszer figyelmeztette a helytelen megjegyzésére. Soha többet nem engedett meg magának ilyesmit. De viszont figyelni kezdte a csoport erkölcsiségét.

Előző munkái során oly sok szennyel, szeméttel találkozott, hogy elfogadta, mocskos a világ, ez a természetes.

Most viszont egy teljesen más erkölcsi rendet ismert meg, a megfogalmazása szerint az "európai keresztény erkölcsiséget". Ez volt a csoport belső normája, ez alól senki sem vonta ki magát. Ez a közösség semmiben sem hasonlított a koncerteken megismert részeges, káromkodós társasághoz.

És bárhova mentek vagy távoli csoport tagjai jöttek valamilyen rendezvényre, mindenhol ugyanezzel a normával találkozott.

Egyszemélyes párbaj 8/2

A városszéli buszvégállomástól mintegy száz méterre kezdődött a víkendtelkek utcája. Már alkonyodott, és az ötödik kis téglaházból fény szűrődött a fenyőkkel beültetett pázsitos udvarra. Ide tartott az a két sötétruhás alak, akik most szálltak le a buszról.

A két bomberdzsekis kopasz belépett a helyiségbe, ahol egy az asztal körül már heten ültek.

Beszélgettek és viselkedésükből nyilvánvalóvá vált, hogy igen erős kötelék köti össze őket. Kántor János - közismertebb nevén Kajak - és Fokos ügynök az asztalhoz léptek.

- Róla lenne szó - mutatta be társát Kajak.

- Bakonyi Ervin - mutatkozott be Fokos - de a bajtársak Rommelnek hívnak.

- Az Ervin keresztnév miatt? - kérdezte az egyik fürkésző tekintettel.

- Is. Meg ő a példaképem.

- Kajak már beszélt rólad. Tudjuk, hogy a munkatársa vagy és hogy nem teszel lakatot a szádra. De miért van rajtad ennyi függelék? - és Fokos jelvényekkel agyondíszített bomberjára nézett.

- Nem okos dolog horogkeresztes jelvényeket viselni - jegyezte meg valaki.

A mindenit - futott át a felismerés Fokos agyán - itt senkin nincs semmiféle cicoma. Hát így készítettek fel engem ezek a pancserek?

- Mifelénk ez a módi - válaszolta rövid hallgatás után.

- Csak azért mondom, hogy ne legyen bajod. Itt sokan vadásznak ránk és nem akárkik.

- Nem félek én senkitől! - és így is gondolta.

- Jó. De jobb óvatosnak lenni, mint nagyon megijedni.

- Üljetek már le! - szólt a most érkezettekre az átható nézésű, de nagyon barátságos hangú kopasz.

- Milyen volt a társaságotok ott a nagyfaluban?- tette fel a kérdést.

Fokos felmondta a leckét. Beszélt a zenekarokról, a koncertekről, megemlített egy-két ismertebb nevet és a végén kirukkolt a nagyágyúval:

- Van pár New Order újságom, és tartom a kiadójával a kapcsolatot - mondta jelentőségteljesen és kihúzta magát.

- Mi ilyen szervezetekkel nem tartjuk a kapcsolatot, és azokat sem fogadjuk örömmel, akik közéjük tartoznak.

Fokosnak minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy el ne árulja magát. Mindenre számított, csak erre nem. Az eligazításokon a New Order volt a központi téma, ennek kellett volna a "szezám tárulj" varázsigét helyettesítenie. A barmok! - gondolt dühösen Tóvárira és csoportjára - micsoda barmok! De mi is várható egy párttitkártól? A lehallgatások, a drága információk csak ennyit érnek? Vagy ezek űznek gúnyt belőlem?

- Hagyjuk az egészet - fejezte be a kérdezősködést a barátságos hangú, a helyi csoport vezetője - folytassuk, mert múlik az idő.

Lényeges dolgokról nem esett szó, egy hétvégi nagyobb létszámú összejövetel szervezési kérdéseit beszelték meg. Későre járt, mire sikerült a távolabbi városokból meghívott bajtársaknak alvóhelyet kijelölni, az előadások sorrendjét összeállítani, a meghívó szövegét megszerkeszteni, beleértve a vonatok és a buszok indulását, érkezését ismertető kiegészítéseket is. Fokost meglepte az a közvetlen, bajtársias hangulat, amit még soha sehol nem tapasztalt. Ügynök létére egy óra elteltével úgy érezte, minta évek óta ismerné a "célszemélyeket", albérleti lakását is felajánlotta szállás céljára.

Egyszemélyes párbaj 8/1

Zsidai Ervin 28 éves nemzetbiztonsági főhadnagy szolgálati fegyverével főbe lőtte magát.

Halálhírének közzétételét a cég egyetlen újságban sem engedélyezte, így a temetésén csak a közvetlen hozzátartozói és barátnője, valamint egy ismeretlen, sötétruhás férfi jelent meg. Mint később kiderült, ő képviselte a céget.

Virágot nem hozott, lapos pillantásokkal figyelte a temető távolabbi részeit, a temetés befejezése után egy ideig még járkált a sír körül, majd eltávozott.

Ervint munkatársai vidám és rámenős fickónak tartották. Beceneve, vagy csúfneve nem volt, a cég rideg, minden érzelemtől mentes, szürke közegében nem volt divat beceneveket osztogatni. R. László főhadnagy egyszer meg is jegyezte, amikor a fedőnevekről beszéltek:

- Öregem! Neked nem is kellene semmiféle fedőnév, amit kaptál az öregjeidtől, tökéletesen rád illik. Te egy olyan ervin-féle alak vagy.

Hogy az ervin-féle alakok milyenek, annak magyarázatával viszont adós maradt. Ennek ellenére Zsidai a "Fokos" fedőnevet kapta, ami valóban találó, vékony volt, közepes magasságú, fürge és veszélyes.

Egy télvégi hét elején tartott eligazításon parancsnoka berendelte az irodájába. Fokos tudta, hogy ez csak két dolog miatt szokott előfordulni. Vagy valami letolásban lesz része, vagy olyan feladatot kap, aminek az elvállalásában a döntő szó az övé lesz. Amit meg kell beszélni, és amit nem kötelező elvállalnia. Ez viszont mindig komoly ügy szokott lenni. Beépülés valamilyen szerveződésbe, kábítószer ügyek és más ehhez hasonlóak. Ők az elhárítás segédcsapatának szerepét kapták eddig, besegítettek itt-ott a nagymenőknek, figyeltek, kisszerű feladatokat láttak el. Valójában unták az egészet és csak az vigasztalta őket, hogy a munkájuk teljesen veszélytelen volt.

A parancsnoka azonnal a tárgyra tért:

- Zsidai! Maga a kopaszságával, magyaros fizimiskájával, lezser viselkedésével pont megfelelne arra a feladatra, amit magának szántunk. Be kell épülnie a nácik közé, és hosszabb ideig egyszerű trógerként kell dolgoznia. Többször volt már felderítésen, a koncertjeiken, ismeri a dörgést. El kell utaznia vidékre, munkát vállal egy raktárban és megkezdi a tevékenykedést. A feladathoz mindent biztosítunk, meg a bomberdzsekit is, minden francos jelvénnyel együtt. Na, vállalja?

- Igen.

- Akkor holnap megkezdi a felkészülést. Kap rá két hetet. Minden, ami fontos itt van ebben a paksamétában. Tanulmányozza át, kérdéseivel keresse meg Tóvári századost. A százados különben biztos volt abban, hogy maga vállalni fogja a feladatot, lényegében a megbízás ötlete is tőle ered. Van valami kérdése?

- Áttanulmányozom az iratokat és talán utána.

- Rendben. Távozhat!

Ha ekkor Zsidainak csak egy pillanatra megadatott volna, hogy a jövőbe lásson, még a cégtől is kilép, csakhogy ezt a feladatot ne kelljen elvállalnia.

Szóval az úgy volt...és akkor én mondtam, de...és akkor ő...de aztán nem is...szóval így történt.

Az életben minden eggyes emberi sors egy történet lehet rossz és jó

Moldova György apósa a II. világháború után Ausztriába szökött, ott egy kórházban helyezkedett el kertészként. Egyszer kiszóltak neki az ablakon:
-Sok a munka, ugye?
-Hát, van elég!
-Elkelne még egy munkáskéz?
-Igen!
Ledobnak egy kezet.
-Biztos, hogy munkásé volt, megnéztük a kórlapját!

ABRAHAM LINCOLN vs. JOHN F. KENNEDY
Hihetetlen párhuzamok !!

Abraham Lincolnt a kongresszus 1846-ban választotta meg, John F. Kennedy-t 1946-ban.
Lincolnt 1860-ban választották elnökké, Kennedyt 1960-ban.

Mindketten harcoltak az emberi jogokért, és mindkettőjük feleségének volt egy abortusza amíg a Fehérházban voltak.

Mindkettőjüket pénteken ölték meg, és mindkettőjüket fejbelőtték.

Lincoln titkárnőjének a vezetékneve Kennedy volt, Kennedy titkárnőjét pedig Lincoln-nak hívták!
Mindkettőjüket egy Johnson nevű ember iktatta be, és mindkettőjüket a déliek ölték meg.

Andrew Johnson, aki beiktatta Lincolnt, 1808-ban született. Lyndon Johnson, aki Kennedyt iktatta be, 1908-ban.

Lincolnt a "Ford" színházban lőtték le, Kennedyt pedig egy Lincolnban, amelyet a Ford cég gyártott!
John Wilkes Booth, aki megölte Lincolnt 1839-ben született. Lee Harvey Oswald, aki megölte Kennedyt 1939-ben.
Booth-ot és Oswald-ot is megölték az itélethozatal előtt.

Mindkét gyilkos használta mindhárom nevét, mely ismert és gyakori volt az észak-amerikai kultúrában. Mindkét név betűinek száma:15.

Egy héttel azelőtt hogy megölték, Lincoln Monroe-ban volt (egy észak-amerikai város). Kennedy egy héttel a gyilkosság előtt Marilyn Monroe-val volt!

Gáz van!

Az 1979.-es év egyik reggelén Helen Tillotson öt órakor arra ébredt álmából, hogy valaki erőteljesen kopog lakása ajtaján. Egyszerre csak felismerte, hogy édesanyja szólongatja: "Helen, ott vagy? Eressz be!" Helen gyorsan köntösébe bújt, majd odasietett az ajtóhoz, hogy megtudja, mi a baj.

Édesanyja Mrs. Marjorie Tillotson, aki philadelphiai lakásában éppen az utca túloldalán lakott, szerette volna megtudni, hogy Helen miért kopogott az ajtaján néhány perccel korában.

A huszonhat éves Helen álmosan tájékoztatta anyját, hogy előző este 11-kor feküdt le, és az óta nem is ébredt fel addig, amíg meg nem hallotta anyja kopogását az ajtón.

"De hát láttalak! Beszéltem veled!" - háborgott Mrs. Tillotson. Állítása szerint Helen felszólította, hogy ne kérdezzen semmit, csak azonnal kövesse Őt lakásába.

Hirtelen óriási dörrenés hallatszott kívülről. A két vitatkozó nő az ablakhoz rohant: azt látták, hogy az utca túloldalán lévő ház - melyben Mrs. Tillotson is lakott - romokban áll. Mint később kiderült; gázszivárgás okozta a robbanást, melyet mindössze egyetlen lakó élt túl: Mrs. Tillotson...*


--------------------------------------------------------------------------------

Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.

II
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem.
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Én a következőt álmodtam úgy 7-8 éve:
Bringázok két város közt, minden idális a forgalom ,időjárás stb... aztán elérkezem egy vasúti átkelőhöz ahol szabad jelzés van. Fél úton valami pirosat pillantok meg a szemem sarkából, odakapom a tekintetem és egy gyorsvonatot (amolyan hi.tech mozdony az áramvonalas orrával) látok felém száguldani. Esélyem sem volt. Aki "halt" már meg álmában az tudja milyen görcsös érzés... Aztán magamhoz tértem a buzamezőn, felültem, körbenéztem, sehol nem láttam már a vasutat, csak a mező vett körül, de ennek ellenére tudtam hogy hol vagyok, így elindultam hazafelé. Mentem a földeken és az azokat elválasztó erdős területeken keresztül, míg el nem értem a helyi patakok egyikét. Megörültem neki és tudván hogy a városba vezet követni kezdtem.

A parton elég dűs volt az aljnövényzet de járható. Kis idő után megláttam egy tisztást ahol mindenféle tárgyak voltak felhamozva, amolyan hajléktalan szálló szerű hely. Szerencsére senkit sem láttam ezért vettem a bátorságot és átmentem a tisztáson. Már épp átértm mikor darázs zümmögést hallotam felém közeledni. Nem mertem hátranézni, de biztosan nagy egy dög lehetett, mert a tarkómon éreztem a szárnyai szelét. Futás! Futottam mint egy őrült de a darázs nem akart lemaradni, így gyorsitottam. Már olyan gyorsan haladtam hogy a táj már teljesen elmosódott... aztán a darázs utolért és megcsípet. A darázs eltűnt csak a csípése fájdalma maradt meg. Majd beértem a városba. Szerencsére a korház útba esett így elindultam arrafelé hogy megnézessem a sebem amt a darázs okozott. Bementem a rendelőbe ahol sok ember volt, betegek ültek a székeken ápolók és orvosok járkáltak mindenfelé. Megszólítottam agy fehérköppenyest aki rám sem hederített majd egy másikat, majd még egyett, de senki sem vett észre. Elfutott a méreg és kiabálni kezdem. Erre mindenki felém nézett, egyesek rémülten mások kiváncsian. Ekkor hozzámlépet egy növér, félénken eltessékelt és átvezettett néhány folyosón. Az intenzívre vitt, ahol odavezetett egy elfüggönyözött ágyhoz majd elhúzta a függönyt. És ekkor megláttam magam ahogy ott fekszem, mint akit elütött egy vonat! Villámként hatott a felismerés: egy szellem vagyok! Mindent megértettem, hogy hogy lehettem olyan gyors,hogy miért nem vett észre senki sem és hogy miért volt indenki ijedt mikor végre megláttak.
Végül felébreddtem, s bár ez az álom már rég volt mégis úgy él bennem mintha csak tegnap lett volna... Akkoriban ez az élmény rendessen rányomta bélyegét a mindennapjaimra... Azóta is kiráz a hideg ha a síneken kell áthaladnom.
De azért jó dolog is van ebben a dologban: azóta nem megyek át a síneken anélkül hogy alaposan ne néznék körül.

LÁBNYOMOK
________________________________________
Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.

Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.

Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?

Az Úr így felelt:

Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.

A fal

1982-ben a spanyolországi Ponferrado városában lebontottak egy régi házat. A több mint száz éves falakat eltakarító munkások a történelmi városnegyed épségére való tekintettel nem alkalmaztak robbantást, hanem felülről lefelé haladva téglasoronként bontották le a vastag falakat. Az egyik szinten váratlanul egy emberi koponyával néztek farkasszemet. Megdöbbenve bontották tovább a falat, mert gyanították, hogy a koponya alatt egy egész csontváz rejtőzik a falban. Közben a munkavezető bűntényre gyanakodva értesítette a rendőrséget. Az eset különlegességére való tekintettel bűnügyi szakértőket is hívtak a helyszínre, és az ő jelenlétükben folytatták a bontást. A munka előrehaladtával mind döbbenetesebb látvány tárult a jelenlevők szeme elé. A falban egy 20-25 éves férfi csontvázát találták, meglehetősen szokatlan formában. A gyanút, hogy az építők annak idején egy halottat falaztak be, kénytelenek voltak elvetni. Ugyanis a téglák között nem találtak emberi test befogadására alkalmas üreget. A fal és a csontváz szerves egységet alkotott. A szakértők szerint a fiatalember kb. 70 évvel ezelőtt került a falba, de hogyan? Hiszen a bordái között, a valamikori testében is téglák voltak. Az egyik bordacsontja és a bal alkarja pedig egyenesen benne volt egy-egy téglában. A ház építési idejéből arra következtettek, hogy a fal már rég ott állt, amikor egy ember valamilyen általuk ismeretlen módon belekerült. Úgy nézett ki, mintha át akart volna sétálni rajta, de nem tudott kijönni belőle, így az építmény foglya maradt. Feltehető azonnal életét vesztette.

Aki olvasta H. G. Wells: Faljáró című novelláját, talán azonosíthatja a főszereplőt.

Vissza

Egy kérdésem van, te is így cselekedtél volna?
Az Egyesült Államokban egy sérült gyerekeket oktató iskola gyűjtést rendező vacsoráján felszólalt az egyik szülő, beszédére még ma is sokan emlékeznek...
Miután kellőképpen megdicsérte az iskolát és a hozzátartozó nevelőket, így folytatta:
"A természet, ha külső hatásokkal nem avatkoznak bele annak rendjébe, tökéleteset alkot. Ettől függetlenül az én fiam, Shay nem képes úgy tanulni, mint mások. Nem érti úgy meg a dolgokat, mint más gyerek. A fiamban miért nem található a természet tökéletessége?”
Elcsendesedett a hallgatóság a kérdéstől. "Azt hiszem," folytatta az apa, "amikor egy olyan gyermek, mint amilyen Shay jön a világra, alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük az emberiség igazi természetét, mégpedig azzal, ahogyan bánunk azzal a gyermekkel."
Erre a következő történetet mesélte el: Shay az apjával sétált, amikor néhány ismerős gyereket látott baseballozni. Shay kérdezte, "Szerinted engednek játszani?" Shay apja tudta, hogy a legtöbb gyerek nem örülne, ha fia az ő csapatában játszana, ugyanakkor megérezte fiának azt az igényét, hogy valahova tartozni akar. Így megkérdezte az egyik fiút, engedik-e Shay-t játszani. A megkérdezett fiú körül nézett, segítséget kérő tekintettel és mivel nem kapott segítséget, saját kezébe vette az ügyet, és azt mondta, " 6 ponttal vesztésre állunk és a nyolcadik körben vagyunk. Beállhat hozzánk és a kilencedik körben üthet is." A nyolcadik kör végén Shay csapata szerzett néhány pontot, de még mindig 3 pontos hátrányban voltak.